"Megtanultam, hogy nem mondhatom el mindenkinek"

Az ufókutatás egyik nagy igazsága, hogy a kutató szinte mindig akkor botlik bele egy-egy szenzációs beszámolóba, amikor nem is számít rá. Így jutott az Ufo-Controll Hálózat birtokába az alábbi történetfüzér is, melynek főszereplője egy gyomaendrődi fiatalember, K. Máté .
Amikor Sós Tibor azon az őszi délutánon megérkezett a Galaktika Baráti Kör immár hagyományos, évente megrendezett összejövetelére, még nem sejtette, hogy szakmai szempontból nem csak a kutatók beszámolói gazdagítják majd ismereteit. Az idő rövidsége miatt akkor csak a történet vázát - úgymond a jéghegy csúcsát, egy repülő objektummal való találkozást - sikerült megbeszélniük a fiatal szemtanúval, ám rövid időn belül rögzítésre került egy részletes interjú, amely több, addig ismeretlen, mozaikot tárt fel az ufókutatás számára.

- 2006. augusztus 8-án Békéscsabáról tartottam hazafelé vonattal. Nézelődtem az ablakból, velem szemben egy lány ült. A Gyoma határában lévő temető melletti fás területhez érkeztünk, mikor hirtelen megpillantottam egy csészealjat, amint kibukkant a fák mögül. Akkora lehetett, mint egy nagyobb szoba. Hogy biztos legyek a dolgomban, meg is kérdeztem a lánytól, hogy szerinte mi az, és ő azt válaszolta, hogy egy csészealj. Lassan, billegve emelkedett, semmiféle fényt nem bocsátott ki. Egyszer eltűnt, majd ismét megjelent kb. 5 méterrel arrébb. A lemenő nap fénye kicsivel később megvilágította az oldalát, így jól látszott, hogy egy fémes tárgyról van szó. Együtt csodáltuk mindaddig, míg el nem tűnt a szemünk elől. Később kiderült, ezt az objektumot többen is látták akkor városszerte.

Bár előreugrottunk, most mégis fordítsuk vissza az idő kerekét, és folytassuk a történteket a koronológia szabályai szerint, a legkorábbi élménytől kezdve, amelynek idején főhősünk mindössze két éves volt.
- Tulajdonképpen a velem megtörtént események kezdetét 1986-ra tenném, bár elég kicsi voltam még, hogy határozott élményeim legyenek. Anyukám elmondásából tudom, hogy akkor költöztünk új házba, és a szüleim úgy döntöttek, legyen külön szobám. Két éves voltam, állítólag egyfolytában sírtam, nagyon féltem a sötétben. Hogy mitől, azt konkrétan sosem tudtam - ugyanis ez az érzés végigkísérte egész gyermekkoromat -, de mindig úgy éreztem, hogy valaki vagy valami van ott. Anyukám a gyermeki fantázia termékeinek tulajdonította ezt a félelmet, és nem tulajdonított neki különösebb jelentőséget egészen addig, míg ezt a jövőbeni események meg nem cáfolták.

Eltelt hét év, és a fiú 1993 egyik éjszakáján édesanyja hálószobájában, a kanapén tévézett, majd elszundított. Az anyuka a szoba másik, nagy ágyán aludt, majd hajnali egy óra tájt arra ébredt, hogy a helyiség fényárban úszik. Mivel az ablak előtt az utcán egy villanypózna állt, első gondolata az volt, talán az gyulladt ki, onnan a nagy fény, ám annak különös, elektromos tűzre nem jellemző színe hamar ráébresztette, hogy valami másról van szó. Az éles fehér ragyogás betöltötte az egész helyiséget. Mikor a hölgy tekintete a kanapéra siklott, látta, hogy az üres, fia nyomtalanul eltűnt onnan. A következő emlékképe az, hogy ismét felébred, már sötét van, és Máté a kanapén fekszik.
Hogy mennyi idő telt el a fény észlelése és az újbóli "felébredés" között, azt nem tudja. Történetét egészen 2002-ig senkinek nem mondta el (sokáig "mindössze" rossz álomként próbálta elkönyvelni) -, különösen fiának nem, hisz tartott attól, hogy lelkileg megviselné -, de miután ő megosztotta vele saját élményeit, már nem látta további értelmét a titkolózásnak - és az is bizonyossá vált számára, hogy azon az éjjelen nem álmodott.

2002. december 12-én éjjel, hajnali egy óra tájt azonban sor került a "sorsfordító" találkozásra, amely mindkét érintettet meggyőzte arról, hogy végre szembe kell nézniük azzal: korántsem a gyermeki fantázia vagy álmok felelősek a különös emlékekért.
- Családi házban laktunk, otthon aludtam a szobámban. - emlékszik vissza Máté az ominózus éjszaka történéseire. - Arra ébredtem, hogy nagyon furcsán érzem magam, mintha rosszul is lennék, de mégsem, és ki kell mennem a mellékhelyiségbe. Amikor visszaértem, lefeküdtem és leoltottam a lámpát. Nem tudtam azonnal elaludni. Egyszer csak elhatalmasodott rajtam egy különös, addig soha nem érzett zsibbadás. Vártam, hogy elmúljon, de csak nem szűnt, ezért elhatároztam, hogy megfordulok, ám meg sem tudtam mozdulni. Ekkor próbáltam szólni anyukámnak, de egy hang sem jött ki a torkomon, csak tátogtam. A szobát a következő pillanatban egy azúrkék színű, derengő fény árasztotta el az ablak felől...

Amely fény már nagyon sok beszámolóban felbukkant az elmúlt évek során, pl. egy nagyecsedi családnál, ahol hárman is - anyuka, felnőtt lánya, és a szomszédban lakó idős asszony - megcsodálhattak.
A hölgy - nevezzük Évának - éjszaka a jól ismert "jelenlétérzés" miatt nem tud aludni, ezért hosszas tépelődés után átmegy édesanyja szobájába. Az idős asszony aggódva szemléli lánya sápadt arcát, szemmel látható rettegését.
- Azt mondta, hogy fél egyedül, mert úgy érzi, mintha valaki nézné, meg hangokat is hallott. Hívott át a másik szobába, könyörgött, hogy aludjak ott, mert nagyon fél. Végül átmentem vele s lefeküdtünk közösen a dupla ágyra. Kikapcsoltuk a televíziót, és próbáltunk aludni. Egyszer csak Éva megszólalt - de csak úgy félhangon, ezért alig értettem - "megint itt vannak". Én az oldalamon feküdtem, arccal az ablak irányába. Alighogy Éva jelzett, láttam, hogy az ablakon keresztül kékes, hideg fény áramlik be a szobába. Olyan volt, mint a pénzvizsgálók fénye. Ennek ellenére már nem tudtam semmit csinálni, mert én is elaludtam. Nem is történt akkor éjjel semmi, legalábbis én nem emlékszem rá.
Másnap hajnalban felkeltem, és átmentem a szomszédba tejért. A szomszédasszony azzal fogadott, hogy "mi volt nálatok az éjjel, mert hajnalban kék fényben úszott az egész házatok". Na, akkor ijedtem meg igazán. Évának sokáig el sem mertem mondani.

De felbukkant a fiú történetében a fénnyel kapcsolatban még egy érdekes aspektus, amely viszont néhány évvel korábban egy dorozsmai tanyán élő idős ember elbeszélésében is felbukkant:
- Tisztán emlékszem egy érdekes dologra a fénnyel kapcsolatban: csillámlott a levegőben azokban a sávokban, ahol a leeresztett redőnyön hagyott keskeny rések átengedték a fényt. A szememet tudtam mozgatni, így láttam, hogy ez a fény a szoba minden pontján egyforma.
- mondja Máté, míg Józsi bácsi, az egyszerű tanyasi ember így emlékszik vissza találkozására a fantasztikus jelenséggel:
- Mint valami sárga köd, hömpölygött szét valami, ami szép lassan betöltötte az egész szobát. Mikor már a plafonig emelkedett, egyik pillanatról a másikra mintha berobbant volna, nappali világosság öntötte el az egész helyiséget. Mint mikor éppen lemegy a nap és még minden gyönyörű sárgás fényben úszik... Azzal a különbséggel, hogy a szoba legsötétebb zugában is egyforma világosság volt. Minden csak úgy csillogott, annak ellenére, hogy a fény forrása nem látszott.

De térjünk vissza a gyomaendrődi fiúhoz, aki nem tud mozdulni, szólni, csak fekszik tehetetlenül, kiszolgáltatva...
- Senkit nem láttam, viszont meghallottam a fejemben egy suttogáshoz hasonló hangot, amint azt mondja, hogy ne féljek, nem akarnak bántani, nem lesz semmi baj, csak egy pár kérdést fognak feltenni. A kérdésekre konkrétan már nem emlékszem, de arra igen, hogy voltak, amikre nem akartam, nem tudtam felelni, ők azonban tudták a választ. Ekkorra kicsit megnyugodtam, de nagyon rossz érzés volt, hogy ott vannak, rossz volt a zsibbadás, és a tehetetlen kiszolgáltatottság. Elmondták, hogy ezt ők csinálják, tudják, hogy számomra ez kellemetlen, de nyugodjak meg, nemsokára elmennek, és akkor ez az állapot is megszűnik. Végig éreztem, hogy az ágyam mellett állnak és többen vannak, majd azt is éreztem, mikor elmentek: szinte azonnal megszűnt a jelenlétérzés, viszont reggelig erős, körülírhatatlan rosszullét gyötört.

A fiú ezután olyasmiről kezd beszélni, amely még a legerősebb idegrendszerű embert is borzongásra készteti, és ha átélt már effélét, erős töprengésre: vajon nem tartozik-e öntudatlanul abba a bizonyos táborba maga is, amelybe a szemben ülő szemtanú.
- Az a félelem, ami ilyenkor elönti az embert, annyira borzasztó, hogy igazán le sem lehet írni. Nem hasonlít semmiféle más, hétköznapi félelemhez, egyszerűen elmondhatatlan. Aki még nem élt át ilyesmit, annak hiába is magyaráznám.

S hogy mennyi igazság van abban, amit a félelemről mond, kiderül egy középkorú hölgy emlékeiből is, aki szintén megtapasztalhatta ezt a halálfélelemnél is rosszabb érzést.
A gödi csapatpihenőben dolgozott Ny. Lászlóné - Ica néni -, aki saját bevallása szerint kis híján belehalt ebbe a félelembe...
- Azon az éjjelen tizenegy óra után tértem nyugovóra az orvosi szobában. Nagyon keveset aludtam, mikor arra riadtam fel, hogy valaki néz. Megfordultam az ágyon és megdöbbenve pillantottam meg az ágy mellett azt a kis alakot...
Ica néni előbb a fürdőszobába menekül be, majd lerohan a lépcsőn - ekkor hallja meg először a fejében a hangot, amely figyelmezteti, hogy ne szóljon senkinek, ne csináljon balhét, úgysem hinne neki senki (mindezt szép magyar nyelven, a hölgy kedvenc "balhé" kifejezését felhasználva) - a portáshoz -, akinek természetesen egy szóval sem említi látogatóját. Kicsit leül, ám a kíváncsiság (vagy valami más?) arra készteti, hogy visszamenjen.
Valahogy meggyőzi magát, hogy csak egy rossz álom volt, felmegy és újra lefekszik. De a szoba közepéről furcsa, erős szuszogást hall, ezért felugrik és megint kimenekül a szobából, ám a hang visszahívja. És ő visszafordul. Minden józan logikai megfontolást félretéve visszamegy, bekapcsolja a tévét, hogy elnyomja a testetlen szuszogást.
- Kővé meredve ültem és figyeltem, de nem láttam semmit. A szívem egyre hevesebben kalapált. Az idő végtelennek tűnt, már éreztem, hogy teljesen elhagy az erőm és elájulok. Végső kétségbeesésemben rákiabáltam: "Légy szíves szólj hozzám, menj el, vagy csinálj valamit, hát nem látod, hogy meghalok a félelemtől?!" Ekkor újra megszólalt a hang és tudatta velem, hogy nem mer semmit csinálni, mert attól fél, hogy ijedtemben szörnyethalok.
Ica néni Sós Tiborhoz intézett levelében így ír:
- A félelemnek ezt a formáját még eddigi életemben nem ismertem...

- Reggel anyukám észrevette, milyen sápadt vagyok, meg is kérdezte, hogy rosszul vagyok-e, vagy mi a baj. - folytatja Máté. - Elmeséltem neki, hogy az éjszaka mi történt, de ő megint elterelte a szót a témáról, és elütötte azzal az egészet, hogy álmodtam. Én viszont biztos voltam benne, hogy amit átéltem, az megtörtént, mert még másnap is rossz érzések kavarogtak bennem.

Eltelt majdnem egy év, a fiú már kezdte elfelejteni a megrázó éjszakai kalandot, amikor ismét "látogatók érkeztek"...
- Egy kollégiumban laktam a szabadkígyósi kastélyban. Az épület mellett, amelyben a szoba volt, egy hatalmas erdő van sportpályával, az egész terület ligetes. Szeptember 12-ének éjszakáján négyen voltunk a szobában, a többiek már aludtak, én még zenét hallgattam. Amolyan éber álom állapotban voltam, az alvás és az ébrenlét határán - később el is mondták, hogy ezért tudtak kapcsolatba lépni velem, ugyanis ez az állapot a legmegfelelőbb a telepatikus kommunikációhoz. Hirtelen arra lettem figyelmes, hogy a zenébe valamiféle karattyoló hang vegyül. Hirtelen ahhoz tudtam volna hasonlítani, mintha egy magnószalagot visszafelé kezdenének el lejátszan...

Ó igen. Megint egy momentum, amely már önmagában is felkeltheti a kutatók érdeklődését: a hangok, amelyeket bár mindenki a saját szavaival és képességei szerint ír le, a lényege mindig ugyanaz: a szemtanúk gurgulázó, kvartyogó, mantyogó, motymorékoló hangokról számolnak be; volt, aki a kínaiak beszédéhez hasonlította. De - későbbi tapasztalatok alapján mondhatjuk - a legtalálóbb talán B. József leírása, aki egy erdei tisztáson "futott bele" egy csoportnyi idegenbe, és később így jellemezte a hangokat:
- Nagyon nehéz utánozni, de engem leginkább arra emlékeztetett, mintha egy galambpadláson lettem volna. Olyan gurgulázó, bugyborékoló hang volt, és ráadásul ezek a hangok magasan és mélyen váltakoztak.

De térjünk vissza a rövid kitérő után a kollégiumi szobába, ahol Máté kivételével mindenki aludt, ő viszont egyre kíváncsibb lett, mert a hang csak nem akart elhallgatni.
- Biztos, hogy amikor először felültem, még nem vett észre az a három alak, aki a szobában tartózkodott. Bár a szobában sötét volt, az ablaktól nem messze kívül áll egy viszonylag erős fényű lámpa, aminek a fénye mindig bevilágít. Most is szétáradt a helyiségben a kevéske fény, így szemügyre tudtam venni a látogatókat. Ketten egymással szemben álltak, "beszélgettek" - ez volt a karattyolás -, a harmadik külön volt tőlük, nézelődött és mászkált. Nagyon furcsán járt, apró, gyors "léptekkel" haladt, viszont a teste szinte nem mozdult; ettől olyan lett a mozgása, mintha suhant volna, pedig a talajon lépkedett, láttam a lábait is.
Kb. 150 cm magasak voltak, szürkék, véznák, nagy fejűek. Megfigyeltem, hogy bár a karattyolás folyamatos, a szájuk nem mozdul közben. Hirtelen megéreztem, hogy észrevettek. A jól ismert zsibbadás kezdett úrrá lenni rajtam és a fejemben megszólalt egy vékony, nagyon lágy női hang, amint suttogva a nevemen szólít, és amit senki általam ismert személy hangjához nem tudok hasonlítani. A hátam is megborzongott tőle, soha nem fogom elfelejteni. A következő pillanatban a testem hátracsapódott az ágyon. A 2002-ben már érzett zsibbadás másodpercek alatt elhatalmasodott rajtam. Ekkor döbbentem rá, hogy egy évvel korábban is ők voltak a látogatók. Meg is kérdeztem tőlük, hogy miért mindig én vagyok a kiszemelt, miért hozzám jönnek, mire azt válaszolták, hogy ők tulajdonképpen nem engem keresnek, hanem egy Emanuel vagy Emanuela nevezetű illetőt, akiről úgy tudják, hogy itt van a közelben, nem tudok-e róla valamit? Mondtam, hogy nem tudok segíteni.
Megkérdeztem tőlük, hogy ők voltak-e nálam 2002-ben is, és nagyon furcsa választ kaptam: nem, mások voltak, bár közülük valók, de férfi egyedek. Ezután közölték, hogy ők női egyedek. Közben nyugtatgattak, hogy ne féljek, nem fognak bántani, a többiek pedig alszanak, semmiről nem fognak tudni. Nemsokára el fognak menni - itt egy "n" betűvel kezdődő nevet említettek, a bolygó neveként, ahonnan jöttek. Megkérdeztem tőlük, honnan tudják a nevemet, ők pedig közölték, hogy "- mindent tudunk rólad, látjuk".
Rádöbbentem, hogy a szokásaimat, a tudatalattimtól kezdve az életem legapróbb részletéig mindent ismernek velem kapcsolatban. Peregtek az események a szemem előtt, láttam magam gyermekként, ahol nevelkedtem, láttam magam játszani, és megdöbbentett a tudtat, hogy ezt mind ők is tudják rólam. Iszonyú érzés volt. Mintha egy számítógép adatbázisából hívták volna le az információkat... Mindeközben a testem akarat nélküli bábfiguraként viselkedett: hol felültem, hol visszazuhantam a hátamra, mindezt anélkül, hogy bármiféle "beleszólásom" lett volna. Ők irányítottak, én önállóan teljesen mozgásképtelen voltam, csak a zsibbadást éreztem. Amikor felültettek, egyikükkel mindig szemkontaktusom volt, eközben hallottam a fejemben azt, amit éppen mondtak.

Sós Tibor, az Ufo Controll vezetője szerint lehet, hogy ez korántsem véletlen. - 17 év helyszínelő kutatómunka után - miután ez a mozzanat több hiteles beszámolóban is felbukkant már - okom van feltételezni, hogy a telepatikus kommunikációhoz bizonyos esetekben elengedhetetlen a szemkontaktus, vagy legalább is a minél közvetlenebb kapcsolat.

- Nem sokkal később közölték, hogy hat másodperc múlva ez az egész meg fog szűnni. Elkezdtem visszaszámolni, és valóban akkor szűnt meg a blokkolt állapot, amikor mondták, egyik pillanatról a másikra. Gyorsan az ajtó felé kaptam a pillantásomat, és szerencsém volt, ugyanis a csukódó ajtóban még láthattam egy lábat eltűnni... Reggel keltek fel a többiek, és csak néztek, hogy mi történt velem, mert még akkor is csak ültem összekuporodva az ágyon és reszkettem. Persze, mikor elmondtam, mi történt, jót nevettek rajta.

- Körülbelül másfél hétig nem tudtam aludni, nagyon féltem. Amikor az események zajlottak, senkinek nem kívántam volna azt az érzést, annyira rossz volt, de ahogy telik az idő, mégis pozitív élményként értékelem a velem történteket.

Ekkor határoztam el, hogy ezután csak olyanoknak mondom el ezeket a történeteket, akik reálisabban látják. Szilárd meggyőződésem, hogy az ilyesmiben az ember csak akkor képes maximálisan hinni, ha megtapasztalta. Lehet mondani, hogy elhiszem, lehet kételkedni, de igazán csak akkor fogja bárki elhinni, ha része lesz benne, de ilyen esetben ez már nem csak hit kérdése, ez ténnyé válik.

Fekete Annamária, Ufo-Controll, Szeged

Forrás: Negyedik Dimenzió Imeretterjesztő magazinműsor
www.negyedikdimenzio.hu